Kópi Etelka versei 

 

 

 

Szeress Szeress Szeress, mi mást is sugallhatna a Szeretet angyala. 

Arra kérlek próbálj meg minden teremtett Lelket az Angyalok szemével nézni és szeretni. Még azokat is, akiket nem szívlelsz. Kérd a segítségem, hogy megszabadítsalak a blokkoktól, és lásd az igaz valóságot, mely szerint minden és mindenki egy.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

     Már csak emlék, mi egykoron éltetett.

 

     Istenem kegyelméből Ő adta éltemet.

 

     Szeme tükréből derűt árasztott reánk.

 

     Ő volt a drága, szeretett jó édesapánk.

 

     Mikor szerettei körötte jókedvvel összegyűlt

 

     boldog mosolyától minden gond megszűnt.

 

     Elgondoltam sokszor, ki ad neki erőt.

 

     Nem láttam búsulni, szomorkodni Őt.

 

     Gyűlölni nem tudott. Harag sem volt benne.

 

     Fele barátait, családját, az Életet szerette.

 

     Ez volt mi szeméből mindenkor sugárzott, 

 

     s hetvenkét évesen sem hagyott arcán ráncot.

 

     Sírja közelében minden könny és bánat.

 

     De a kőfejfából hogy,hogy nem meleg árad.

 

     Ha állok mellette, az van csak előttem....:

 

     arra kért "leányom bízzál Jó Istenben!"

 

     Éld míg élned kell e földi életet.....-

 

     Viseld a rád kirótt terhet és keresztet!

 

     Vigyázz a rád bízott kicsiny életekre!

 

     Reménnyel neveld gyerekeid szeretetre,hitre!

 

     Úgy szeretném Istenem ha ezt megtehetném.

 

     Szívemet tárhatnám, Lelkem hozzád emelhetném.

 

     Ez elvadul világban hozzád meglelném az utat,

 

     a  keskenyet, mely feléd visz, s te melléd eljuttat.

 

     Mikor földi utam egykoron véget ér...-

 

     Lelkem érdem szerint állhat Atyám elé.

 

     Örökélet földjén -  dicsőség honában....-

 

     Szeretteim körét  újra viszont lássam.!

 

 

 

 

 

 AKAROM A BÉKÉT....!

 

 

   A semmibe tűnt rövid álmom,

 

   most szétosztom immár csendesen.

 

   Nem adhatok mást e világnak...-,

 

   csak szívem, lelkem és szeretetem.

 

 

 

   Tűnt ifjúságom emlékképe,

 

   őrzi gondtalan gyermekkorom.

 

   Örökkön, örökké lángban égve,

 

   ragyog, tündöklik hajnalcsillagom.

 

 

 

   Ahogy az éj sötétre festve feketén,

 

   vonul a zord felhők árnya alatt,

 

   úgy follyon szét a szeretet ölén,

 

   a Lelkek békéje után esengő akarat!

 

 

 

   Nemcsak magamnak akarom a Békét,

 

   hanem hinthessem magját a Földön szét.

 

   Szeretetem a békegalamb szárnyán,

 

   röpülhesse be e csodálatos Földtekét!

 

  

 

   A mag, hol Földet ér, ott szökkenjen

 

   szárba, s teremjen új meg új kalászt.

 

   Hintsen mosolyt és vígan énekeljen!

 

   Ne legyen nyomor, éhség és gyász!

 

 

 

   Álmok váljanak valóra, teljesüljenek!

 

   Vágyak ölén ringjon, mint búzatábla,

 

   a kiolthatatlan, áhított, igaz Szeretet,

 

   simuljanak a ráncok elgyötört arcok felett.!

 

 

 

 

 

SzÍV-CSERE..

 

 

 

      Apróhirdetésben felteszem:

 

      Szívet cserélek - sebtiben.

 

      A sok balga lélek kinevet:

 

      " Szívet cserélni! - Még ilyet."

 

 

 

      Hol van ebben a józan ész,

 

      másikat kérni - saját szívért?

 

       Nem érheti a "sután" nevető,

 

       szívem úgy él csak, ha szeret Ő.

 

 

 

       Számításba, csak Te jöhetsz.

 

       A Te magányos, szerelmes szíved.

 

       Ámor nyila, ha megcéloz...-

 

       két, szerelmes szívet összehoz.

 

 

 

       Összeforrt sorsnak más nem árt:

 

       ásó, kapa, harang és a Nagy Kaszás.

 

       Kérem addig is drága Jó Istenem, :

 

       párévnyi szerelmet juttasson neked-nekem!

 

 

 

EGY GONDOLAT…

 

 

 

Nem nagy költőnk Petőfi verse ez,

 

melyet most itt megírok Nemzetem neked.

 

Egy gondolat bánt engem is.--.

 

mely messze …, a jövőbe elrepít.

 

 

 

Hol és mit kezd majd gyermekem.

 

munka nélküli korban  jövő Nemzetem?

 

Ha az iskolapad már szűknek bizonyul,

 

Nagy-nagy tudásával ugyan hová nyúl?

 

 

 

Hol és mit kezd, majd, mint munkás?

 

Ha kihűl az üllő, megáll a kalapács.

 

Munka nélkül óh mi lesz vele,…

 

ha nem terem meg minden napi kenyere!

 

 

 

Mit ér majd a tudás? Felülkerekedik a Hatalom.

 

Csak emberi lelkekben nem lesz már nyugalom .

 

Egymást tapodva, irigykedve él majd e Nép,

 

Megtagadva  Sorsát – saját  Életét.

 

 

 

Keserv és kín között majd szebb életre vár.

 

Ha az nem sikerül…, hát jöhet a Halál.

 

Egymást pusztítja, írtja majd fiatal és vén,

 

nem gondolkodva  el Lelki üdvén….

 

 

 

Testvér majd testvért becsmérel szüntelen.

 

Anya  és gyermek közt csak viszály terem.

 

Csak arra figyel majd másra sem,  sok ember,

 

mit kaparinthat meg, önzésével mit nyer?

 

 

 

Add azt Uram, Teremtőm ne legyen így soha!

 

E Hon Nemzetének sorsa ne legyen mostoha!

 

A Lelkekben legyen hit, szeretet nyugalom Béke!

 

Éljen boldogságban korunk és jövőnk Nemzedéke!

 

 

 

 

 

BOLDOGSÁG

 

 

 

Boldogtalanságom ide hoztam eléd.

 

Tokaj, Te a lelkemnek bírája lettél.

 

Fájdalmam ölelésedbe menekülve,

 

szelíd nyugalmadba belemerült.

 

 

 

Páromra találtam a házaid között.

 

Szerelmet leheltek a nyári éjszakák.

 

Kék ég vízében lubickoló csillagok,

 

fejünkre szórták a csókjaik halmazát.

 

 

 

A parkban szövődött lázas szerelembe

 

roskadt bele lelkem fénylő két szemedbe.

 

Újabb és újabb csókot lopott az ajkunk,

 

hittük és reméltük soha meg nem halunk.

 

 

 

Boldogtalanságom boldogsággá érett.

 

Nyári szenvedélyünk forrón lángolt, égett.

 

Egymásnak szenteltünk minden jót és szépet.

 

Örökre elmentél …., Őrizem emléked.

 

  

 

BORDAL

 

 

 

Jer! Igyál koma, sógor!

 

Pincénkben kiforrt az új bor.

 

Lángba hozó, pezsdítő,

 

mint egy titkos szerető.

 

 

 

Ne kíméld a gazdát! Fogyassz!

 

Ha nem, pokolra is juthatsz.

 

Idd, ameddig ihatod!

 

Feledd búdat bánatod!

 

 

 

Szép kedvesed oldalán

 

tüzesebb e bor komám.

 

Ki haragszik, megbékül,

 

kezes-bárány lesz végül.

 

 

 

Az új bornak zamata

 

babád dalra fakasztja.

 

A jó kedve nem múlik,

 

annak, ki csak bort iszik.

 

 

 

Koccanjon hát poharunk!

 

Igyuk „nemes” italunk!

 

Ördög vigye pokolra,

 

ki e nedűt sajnálja!

 

 

 

Adjon Isten békességet,

 

erőt és jó egészséget!

 

E pohár után még sok telit.

 

Igyunk, amíg Isten segít!

 

 

 

Adjon minden időben,

 

bort érlelő jó kedvében!

 

Szeretőt, hű feleséget,-

 

soha-soha ellenséget!

 

 

 

Fogd poharad! Így legyen,

 

a ránk váró időben!

 

Ránc simuljon homlokunkon,

 

e bor enyhítsen gondunkon!

 

  EGÉSZSÉGÜNKRE!

 

 

 

 

 

Hulló könnyeim…

 

 

 

Nem vártam az élettől most sem kegyelmet.

 

Csak annyit akartam, igazán szerethessek.

 

Vannak „álszenteskedők” tőled remélnek vagyont.

 

Én azért kulcsolom imára kezem, szeretni tudj!

 

 

 

Bár nem sok esztendőt adott erre Istenünk.

 

Boldog idők voltak, szép volt az Életünk.

 

Megköszönöm Istennek és neked kedvesem,

 

hogy megadatott e csodás, kései szerelem.

 

 

 

Csordultig telve kínnal és bánattal szívem,

 

hulló könnyeimet nem láthatja senki sem.

 

Emlékeit az ember csak úgy őrizheti igazán,

 

ha könnye nem pereg a gúnynak asztalán.

 

 

 

Sajnálni, szánni nem hagyom magamat.

 

Együtt átélt örömünk percei színezi utamat.

 

Csak a szépre, jóra emlékezhetem én, -

 

azokat melengetem szívem mély rejtekén.

 

 

 

Megkopott hajómat új tengerek vizén:

 

szárnyain röpíti tova: Hit, Szeretet, Remény-

 

Elmerülve mélyen e vizek hűsítő habjában,

 

tervünk, álmunk egybeforr a sötét éjszakában. 

 

 

 

 

 

 

A napok telnek, az Élet megy.

 

A csönd órái miért ily kedvesek.

 

Gondolataimat át meg átfutja újra

 

Vajon hol s mi lesz velünk húsz év múlva?

 

 

 

Szeretsz-e még úgy mint most szeretsz?

 

Vagy új rügyet fakaszt szerelmes szíved?

 

S ez új tavaszban Lelkemet nem leled,

 

szakítsd ki magadból összes emlékemet!

 

 

 

Ha sírhantom fölött néha meg-megállsz,

 

ne feledd, kedvencem a mezei virág.

 

Tégy a fejfám mellé egy-egy csokrot kedves!

 

Kódorgó Lelkemnek ez nagy öröme lesz.

 

 

 

De ha a Jó Atyám úgy rendezi sorsunk,

 

hogy még húsz év múlva is együtt maradunk,

 

nem hull ki a csokor remegő kezedből,

 

lepj meg véle néha, csak úgy kedvtelésből.

 

 

 

Tudni fogom. Ez jel, hogy még mindig szeretsz.

 

Gyöngéd öleléssel köszönöm meg néked ...-

 

a reám áldozott összes kedvességed,

 

és hogy hozzád vezettek a magányos évek

 

 

 

 

 

 

 

 

Hiányzol, mint árnyéknak a fény.

 

Meggyötört Léleknek a Remény.

 

Szív dobbanáshoz friss, üde vér.

 

Szerelmünkből vágyott szenvedély.

 

 

 

Engedd, szeresselek, ragyogjak feléd!

 

Izzítsd, tüzeld fel e ködös eseményt!

 

Nem jó egyedül neked sem nekem.

 

Itt a helyed drágám jobbik felemen.

 

 

 

Hiányod fáj, marja, sebzi szívemet.

 

Átszúrt, sebzett szívvel élnem nem lehet.

 

Feledd hát a rosszat mind-mind kedvesem,

 

Csak a szépre, jóra emlékezz velem!

 

 

 

CSÓNAKBAN....

 

 

 

Csónakban kezdtem életem.

 

Félig megtett utamon evezőm eltörött.

 

Képzeletem hajójának vitorláját évekig szőttem.

 

Elpusztult az is, mert örvénybe kerültem.

 

Most motorcsónakommal szelem a vizet.

 

Istenemre bízva minden percemet.

 

Jézus útján járok, ki megváltotta életemet.

 

Hinni tanított, remélni, bízni, szeretni .-

 

S tőle tanultam Sorsom fájdalmát átnevetni.

 

Elképzelem Noé megrakott bárkáját.

 

Semmi kincsért nem mennék a TITANIKRA át.

 

Pénz, fény, csillogás nem vakíthat el. –

 

csak Istenem áldása, barátaim szeretete kell.

 

  CSEND

 

 

Csend zajong falaim között.
Feszengve itt-ott meg-megkoppan.
Torkomban gombócot rak a félelem.
Belopakodik az utcai lámpa fénye,
majd ahogy jött távozik. Idejébe,
mert nagyot reccsen szobám ablaka.
Zuhanva töri apró darabokra magát.
Szétgurulnak piciny, fénylő cseppjei.
mint lázmérőből szökő higany-golyók.
Eltávozott a félelem zsibbadt testemből
úgy álltam ott a mély csönd közepén,
mint királylányt megmentő, sárkányverő,
hősként dicsőíttet, vándorlegény.
A Csönd és én kicsit társalogtunk.
Szememre hányta lazaságomat, 
azt, hogy mért nem csuktam be ablakomat.
Azért keltet álmomból zajongva,
hogy figyeljek fel elfelejtett dolgaimra.
A Félelem nagy úr. Börtönébe tartott,
így nem vettem én fel viharral a harcot
Ez lett a vesztem. Ablakom sorsa:....
Miattam hullt alá. tört szét, apró darabokr

 

 

 

    

 

 

 

  Hatvanhat évesen..

 

 

 

  Itt van. Betért hozzám,

 

  Lelkem otthonába...,

 

  hatvanhat esztendőm.

 

  Isten által áldva.....:

 

  Ő tudja meddig még,

 

  merre sodor az ár?

 

  Fény lesz jövőm útja,

 

  vagy csupa- csupa árny.

 

  Hatvanhat évesen...., :

 

  mit is kívánhatnék....?

 

  hét lépés árnyék mögül

 

  kilépő - három lépésnyi fényt.

 

  Sok volt eddig is életem egén

 

  a sötét, mély árnyék....,

 

  Nem is lehetnék én....,

 

  ha csak fényre vágynék.

 

  A göröngyöket csak úgy

 

  boronálhatom szét, -

 

  ha hittel - szeretettel ...,

 

  őrizem a reményt

 

  Óh! Jó Atyám engedj még,

 

  élni..., keresztet viselni....

 

  Hitben... Szeretetben, ---

 

  tovább öregedni.... ! 

 

  

 

Tagadod-e?

 

 

 

Tagadod-e, hogy fényed lettem?

 

Tagadod-e, hogy szeretsz kedvesem?

 

Tagadod-e Sorsod és Kereszted,

 

hogy válladra kereszted miattam vetted?

 

 

 

Tagadod-e a boldog órákat, perceket,

 

vagy valamennyit már rég elfeledted?

 

Tagadod-e, hogy a tavasz akkor jött el újra,

 

mikor értem pendült meg szívednek húrja?

 

 

 

Tagadod-e sétáinkat a nyári éjszakában

 

Ősszel gyűjtött gyümölcseink apró kosárkánkba,

 

melyben a termés közt ott lapult az álmunk,-

 

jövőbe vetett hitünk és örök boldogságunk?

 

 

 

Tagadod-e a jégvirággal festett ablakot,

 

melyen át együtt terveztük jövünk, a holnapot?

 

A jégcsapok csilingelését ereszünk alatt,-

 

tudod, miattuk szívünkben fagyos vágy maradt!

 

 

 

Mond szemembe. Én hiszek neked!

 

Tagadod a felsorolt összes érveket:

 

Ha szívedből teljesen kizártad szívemet,

 

megbocsátom, elfeledem összes sérelmemet.

 

 

 

 

 

KALANDOZVA JÁROK EMLÉKEIM FÖLÖTT.

 

 

 

Jaj, de messze jár – valóság és álom.

 

Megfakult, tovatűnt ábrándos világom.

 

Csak az emlék örök és ez az ami éltet.

 

Mutat az utamon megsárgult fényképet.

 

 

 

Emlékeim között de sok arc feltűnik.

 

Gondjaim, bajaim azonnal elűzik.

 

Csodálatos dolog. boldogság, megnyugvás,

 

hogy ha e boldogságot emlékeim adják.

 

 

 

Kalandozva járok emlékeim fölött,

 

mely villan előttem :három és hat között..

 

Majd ezt követi sorban a második. -

 

hol bölcsességem  bővem gyarapodik.

 

 

 

Gondtalan ifjúság nyolcéves szakasza.

 

Igaz érdeklődés az iskolapadba.

 

Megértés, szeretet, figyelem, barátság,

 

mely egy síkon idéz diákot és tanárt.

 

 

 

De szépek is voltak azok az évek,

 

mikor értelmem nyiladozott, érett.

 

Szellemem világa egyre gazdagabb lett.

 

Hittem, boldog lesz a nagybetűs „Élet.”

 

 

 

Nem így lett. Jött szörnyű változás.

 

Szerelem, munkahely, s más formabontás.

 

Ha végre megtaláltam helyem a sorba,

 

más idő köszönt rám, új helyre sodorva.

 

 

 

Eleinte bizony szokatlan egy dolog,

 

mikor az ember szélmalomként forog.

 

De, ahogy élete lefelé hanyatlik,-

 

kisebb, nagyobb gond közt az ember átsiklik

 

 

 

Azok maradnak meg emlékében szépnek,

 

amit fránya élte maga is széppé tett.

 

Amíg teheted, ne szomorkodj tehát,

 

úgy szeresd , ahogy van, tövissel a rózsát!

 

 

 

Emléked edz, s ad hitet, erőt, bátorságot.

 

Elviselhetővé lesz rád szabott világod.

 

Saját életem oly bölcsen példázza,

 

emlékeim nem lett múltamnak prédája.

 

 

 

Kell, hogy valót, álmot az ember ráépítsen,

 

szükség szerint fakítson, vagy megszépítsen.

 

Mindig maradjon egy piciny nyitott rés, -

 

ahol bátorítást súghat minden emlék.!

 

 

 

TÉLI REGGEL…

 

 

 

Ködlepelbe burkolózva

 

lustán ballag a reggel.

 

Meg-megpihen tétovázva,

 

ó sem bír el a hideggel.

 

 

 

Jégpáncél az út, a járda,

 

lábam, mintha külön járna.

 

Hátra többet menetel, mint előre,

 

vonatomhoz, hogy jutok így időbe?

 

 

 

 

 

Eresz alján jégcsap duzzad,

 

izmos, kövér, mint egy dúvad.

 

Hó zuhatag fenyegetőn mocorog,

 

ha rám zúdul, azonnal kimúlok.

 

 

 

Ereimbe hasít, lüktet a fájdalom.

 

A tél fagyos leheletét már unom.

 

Téli reggelek helyett tavaszra várok,

 

rügy fakadásra, kikeletre vágyok.

 

 

 

VÁNDOR…

 

 

 

Állj készen vándor a megnyugvásra,

 

hisz a sírod már rég megásva.!

 

Sorsod elviselni, már alig bír Koma.

 

Térj meg Istenedhez…óh, Te ostoba!

 

 

 

Megtépett éltednek roggyant szekerén,

 

ritka vendég már és vak a Remény.

 

Hited hálóját szú marta szerte-szét,

 

csakúgy, mint Szíved igaz szeretetét.

 

 

 

Mit ér az élet, ha minden veszett?

 

Gödör mélységéből kiút nem vezet?

 

Ne tedd, hogy vakon vándorolsz tova!

 

Hidd el vándorlásod nem vezet sehova.

 

 

 

Egyre fogysz, egyre kopsz, mint az idő.

 

Múlnak óráid, vár csöndes temető.

 

Átsuhan testeden útitársad a – Szél.-

 

Füledbe suttogja: „Pajtás – hát elmentél?”

 

 

 

Szemeid lezárja, leheletnyi csókkal.

 

Rideg ködfátyollal borul rád a hajnal.

 

Olcsó koporsóba  zárják a testedet,

 

a végtelenségig vándor marad Lelked.

 

 

 

Itt, ezen a földön minden ember vándor,

 

még is akad köztünk, ki fél a Haláltól.

 

De nem féli Istenét, űzi, hajtja a Pénzt,

 

ha tehetné pénzzel megváltaná Lelkét.

 

 

 

A pénz csak tárgy. Kufárok eszköze.

 

Megváltott élethez csöppet sincs köze.

 

Küldetésünk: születtünk, élünk, meghalunk

 

Sírva teremtődtünk, és sírás közt távozunk.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Oldal: Kópis Etelka versei
Arany rózsa tanításai - © 2008 - 2024 - aranyrozsa.hupont.hu

A HuPont.hu ingyen adja a tárhelyet, és minden szolgáltatása a jövőben is ingyen ...

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat